Az első színházi este - 180 éves a Nemzeti Színház

2017. augusztus 22.

 

A Pesti Magyar Színház – 1840-től Nemzeti Színház – száznyolcvan évvel ezelőtt, 1837. augusztus 22-én nyitotta meg kapuit. A magyar nemzeti játékszín megalapítására felhívó első röpiratot 1779-ben Frendel István, nyugalmazott császári és királyi százados, a szenci selyemtenyésztő intézet igazgatója, fogalmazta meg – német nyelven. Entwurf zu einen [!] ungarischen Nationaltheater címmel Pozsonyban kiadott röpirata a magyar nemességhez szólt. Frendelnek az volt a véleménye, hogy a magyar színházat Pesten kellene felépíteni a vármegyék közadakozásából. A következő hat évtizedben javaslatok, dekrétumok, kiáltványok, szózatok követték egymást, az állandó magyar társulat mégis nehezen vert gyökeret Pesten.

Földváry Gábor 1839-ben írt sorai sokat elárulnak arról, hogyan lett a színházalapítás nemzeti ügy, s miért támogatta Pest vármegye az intézmény megalapítását. „Félszázados forró óhajtása volt a nemzetnek, hogy Pesten, mint az ország közepettén egy nemzeti színház létre hozattassék, melyet a nyelv előmenetelesítésében a nemzetiségnek, mintegy kiegészítő részét, mindég sokkal nagyobb, sokkal mélyebb jelentőségű ügynek tartott, mint az más nemzeteknél, hol a színház talán inkább csak, és néhol egyedül csak mulatságnak helye: mert tudta azt, hogy nemzeti öltözet, szokások és nyelv közt ez utolsónak enyészetével megszűnik a nemzet is azon nemzet lenni.”

A Pesti Magyar Színházat Vörösmarty Mihály Árpád ébredése című előjátékával avatták fel. Az előjátékban Vörösmarty – ahogyan Gyulai Pál Vörösmarty Mihály életrajza című művében írta – jellemezni akarta azt a fél századot, melyben a hazafiak legforróbb óhajtásai közé tartozott az Akadémia és a nemzeti játékszín felépítése. Országos ügy volt mindkettő, s a nemzet fejlődésének, amelyet politikai intézmények nem támogattak, úgy szólván biztosítékai. „Vörösmarty még emelni akarta a hangulatot Árpád fölébresztésével, akit egy költő vezet a fölépült színház elébe. A színésznőt, akit az irigység, részvétlenség, megvetés, rágalom, csáb, kajánság és éhhalál szellemei üldöznek, Árpád védi meg. Vörösmarty a nagy honalapító égisze alá helyezi a nemzeti színészet ügyét, éppen, mint Kölcsey, aki azt a Játékszínről szóló beszédében az államférfiak figyelmébe ajánlja. A kor élénk kifejezése e mű, amely egyszersmind néhány rövid jelenetben a színház látogatására buzdítja a fővárosi közönséget, s megörökíti azt a derék napszámost, aki két álló hétig ingyen dolgozott a színház építésekor.” A megnyitás napján – Rédey Tivadar szavaival – „kívül-belül félig készületlen volt az egész épület”. Rédey A Nemzeti Színház története című, 1937-ben kiadott könyvében összefoglalta, hogy ki, hogyan örökítette meg a nagy nap izgalmát:

 

 

 

 

„Déryné naplója a zűrzavarnak mulatságos oldaláról számol be. Az udvar törmelékein át alig juthatni az öltözőkhöz; azok falai még meszeletlenek, bútorzatuk semmi, ládákból rögtönöznek asztalokat. A fogasokat falba vert szegek pótolják: Déryné új atlaszruhája csepegőssé nyirkosodik a vakolt falon. Az ezermester Telepi már kimaszkírozva, nagy ecsettel javítgat a díszleteken. Közben szédülnek a forróságtól, bár nem tudják, az augusztusi hőség vagy az öröm izgatottsága veri-e ki homlokukat.”

A legismertebb leírás Vörösmarty Mihályé, aki az Athenaeum olvasóit tudósította a jelentős eseményről: „Mészgödrök, homokbuckák kétfelől, elül vakolatlan tornác, egyenetlen, félig rakott út, benn asztalos, lakatos, színész, muzsikus egy rakáson; amazok csak alig tartóztatható fúróikkal és kalapácsaikkal, emezek papiros tekercseikkel próbán, mintegy a hely bírásáért vetekedve, mindnyájan sürgető munkában, az óra 11-re jár, s alig fél nap hátra, hogy a legelső pesti magyar színház megnyittassék. Eljött az idő, s a színház, mintegy a lehetetlenség dacára, megnyittatott.”

A legőszintébb véleményt Frankenburg Adolf fogalmazta meg Emlékiratok című művének második kötetében, mely 1868-ban jelent meg Pesten. Frankenburg színészként kezdte pályáját, majd színműírással próbálkozott. 1839–1840 között a Pesther Tageblatt kritikusaként bírálatokat írt a Pesti Magyar Színház előadásairól, 1845-től 1847-ig pedig tagja volt a Nemzeti Színház drámabíráló bizottságának.

„Nagy pompával ment véghez, mint az már szokás nálunk! A ház, a fölemelt belépti árak mellett is, annyira dugva volt, hogy mintegy másfélezer kíváncsi »hazafi«-nak szomorúan kellett visszafordulni, legkisebb hely sem maradván többé számukra. – Reggeli tíz órától egész hétig ácsorgott a »publicum« az ajtók előtt, s midőn ezek megnyíltak, a berohanó tömérdek sokaság (magam is közte voltam), anélkül hogy belépti jegyeit képes lett volna átadni, a padokat rögtön elfoglalá, úgyhogy a nőknek, kik utánunk jöttek, a padok végein kellett állongani, míg egyikünk vagy másikunk meg nem könyörült rajtuk s leültette őket. – A színház belseje szépen kivilágíttatván mindenkit kellemesen meglepett; a díszítmények csinosak voltak, a Neefe Hermannak (bécsi atyafi) becsületére váltak; a gépezetet Schütz, müncheni erőművész készítette. Leggyöngébb a hangászkar volt, mely újjá teremtését epedve várta a játékszíni bizottmány által kinevezett hangászati igazgató Róthkrepf Gábor.

 

Az előadást elég sikerültnek lehetett mondani. A Hánich karmester által (Erkel akkor még a német színháznál volt) szerzett igen középszerű, s még középszerűbben előadott nyitány után következett Vörösmartynak e célra írt Árpád ébredése című előjátéka, melynek egyes megragadó szépségű helyeit lelkesen tapsolta meg a közönség; nagyobb hatást azonban azért nem volt képes előidézni, mert kissé hosszú volt. – Ezután Szőllőssy Szathmári Saroltával s hat tanítványa nemzeti táncot jártak, mely szinte hosszabban tartott, mint kellett volna. – Végre mindezt Belizár című szomorújáték zárta be elég fényes pompával; illő méltánylásra azonban szert nem tehetett, mert nagyban terhelé a jelenvoltak szívét azon szomorító gondolat, hogy »egész Európa« (t.i. már akkor is azon boldog hitben ringattuk magunkat, hogy egész Európának nincs más dolga, mint reánk figyelni) ki fog bennünket e fonák választásért gúnyolni. Évtizedekig készültünk már egy magyar nemzeti színház fölépítéséhez az ország szívében – a németből fordított Belizárral nyitottuk meg azt!! – El sem hinné az ember, ha meg nem történt volna!”

 

A közönség szerencsére nem osztotta Frankenburg véleményét, s ha hihetünk Vörösmarty Mihály beszámolójának, valamennyi résztvevő átérezte a történelmi pillanat jelentőségét: „A közönség olyan volt, milyet várni lehete: kíméletes, komoly s minden tiszteletre méltó, tiszta hazafi örömében egészen elmerült; s ki e hangulatot nem ismeri, hidegnek mondhatná zajtalanságáért. De e zajtalanságban ámulat, mély érzelem s egy magát becsülő népnek méltósága volt.”

Az est fenségéből semmit sem vont le, hogy az udvari páholy sötéten tátongott. A nádort nem lehetett meghívni, hiszen díszhintója nem fért volna be a rendezetlen udvarra. Fáy András szerint lett volna egy ünnepélyesebb megnyitó, 1838. március 19-én, József-napon. Ezt azonban a nagy árvíz meghiúsította. 

Írta: Gajdó Tamás