KÉTSZÁZ ÉVE SZÜLETETT JÓKAINÉ LABORFALVI RÓZA

A tökéletes színésznő szép és tehetséges – fogalmazta meg Kazinczy, s nézetét hosszú ideig elfogadták a magyar színházi élet alkotói. Színháztörténetünkben mégis csak néhány olyan művésznőre találunk, akinek szépsége és tehetsége egyaránt elkápráztatta a kortársakat. A Nemzeti Színház első generációjából Laborfalvi Rózáról nemcsak azok írtak rajongó szavakkal, akik virágkorában látták, hanem a nála harminc évvel fiatalabb Újházi Ede is. Újházi írásából kiderül, hogy a művésznő kivételes testi adottságai meghatározták színészi játékát: „Igazi magyar szépség volt: sasorr, a legszebb metszésű sötét pillájú szem, melybül szelídség és királynői parancsolás sugárzott; tiszta, eszes homlok és kegyet osztó száj, melynek nyíltával szívet rezdítő, csodás varázsú harmónia hangzott.”

Laborfalvi Rózát eredetileg Benke Juditnak hívták. Miskolcon született 1817. április 8-án. Művésznévnek a család nemesi előnevét használta. Apja biztatásárára lépett a színi pályára. Első fellépése 1833. október 27-én volt a Várszínházban. 1834-ben a kassai társulatban Benke Rozália néven szerepelt. 1835–1837 között ismét Budán működött, az év nyarát Székesfehérvárott töltötte. 1837-től 1869-ig a Pesti Magyar Színházban, majd a Nemzeti Színházban játszott. Utolsó fellépésére 1869. március 7-én került sor. Nyugdíjba vonulása után gyakran vendégszerepelt vidéken. 1883-ban megünnepelték ötven éves színészi évfordulóját. 1848. augusztus 29-én lett Jókai Mór felesége. 1849-ben megmentette férjét a felelősségre vonástól. Királyi termetű, klasszikus szépségű, kifejező tekintetű művésznő volt. Három évtizeden keresztül vezető tragikaként ünnepelte a közönség. Vígjátékokban és népszínművek prózai szerepeiben is sikert aratott. Budapesten hunyt el 1886. november 20-án.

„Laborfalvi Róza érdemének legszebb elismerése Déryné naplójában található. A kiváló idősebb Róza jóakarattal figyelte fiatalabb pályatársa kibontakozását gyermekkora óta; szeretet és elismerés vezette a tollát naplójában is: »A kitűzött nagy szerepet a fiatal teremtés kénytelen volt három nap alatt betanulni ás eljátszani. És eljátszotta, éspedig mily meglepő sikerrel. De volt is hozzá királyi termete, klasszikai szépsége, és azok a nagy; fekete beszélő szemei. Kárpótolta ez bőven, ami gyengeség az első szerepében még mutatkozott. És mi több, abban a borzasztó forróságban játszani, ami itt akkor uralkodott. Még könnyű nyári ruhában is majd összefőtt az ember. S ő abban a fekete posztóból készült térdig érő, szörnyű bő ujjakkal, három rőfös uszállyal ellátott s nyakig begombolt ruhában. De Róza azért megúszta a tengert, s legyőzte nehéz feladatát.«” (Vajda György Mihály, 1957)

„Jókai végre is szerelmes volt Laborfalvi Rózába és Laborfalvi Róza végre is nagy művésznő volt. A szellem birodalmában egyrangúak. Hogy öregebb volt, az igaz, de ha Jókait mégis lángra lobbantotta. Hogy félrelépett, az is igaz, de ha Jókai ezt megbocsátotta, mi köze hozzá Petőfinek?

De hogyan is maradhatott volna ártatlan e szegény Laborfalvi Róza, a természetnek ez a kedvence, ki föl van ékesítve mind azokkal a bájakkal, melyek után a férfivilág fut - és amellett oda van helyezve egy kerítés nélküli helyre, a vidéki színpadokra?

Ha kolostorban nőtt volna fel, tán a kolostor falait is ledöntötték volna érte - de a vidéki színpadokon nőtt fel. Nem a legnagyobb csoda lett volna-e, ha mégis megtartja érintetlenségét?

Nos, hát ez a csoda nem történt meg, ennyi az egész.” (Mikszáth Kálmán: Jókai Mór és kora, 1907) 

Korábbi bejegyzések