Színház és forradalom

De vajon mikor jelent meg először 1956 a memoár-irodalomban? Már 1962-ben kiadtak egy könyvet, melyet Molnár Tibor színész mondott tollba. A könyv elé írt vallomását bizonyára maga írta, talán e nélkül a feltárulkozás nélkül nem kapott volna többé színházi szerződést és filmszerepeket.

Molnár Tibor

„1956 novemberében családommal elhagytam az ország területét. Két kislányom, Judit és Sárika, akkor még csak öt- és négyéves volt. Feleségem grafikusnak készült, de a házasság, a gyerekek miatt abbahagyta tanulmányait. Én akkor már az ország egyik ismert színésze voltam. Először Ausztriában éltem 1957 novemberéig, 1957 novemberétől – rövidebb-hosszabb megszakításokkal – Nyugat-Németországban, Münchenben. 1959. május 27-én léptem át újra a magyar határt, akkor már hazafelé, feleségemmel és gyerekeimmel együtt. A kint töltött idő sok mindenre megtanított. Elsősorban arra, hogy megbecsüljem a hazámat és a népemet. Megtanított látni, hogy felismerjem a csábító és igéző külszín mögött a hétköznapok igazságát – megtanított szembenézni az igazsággal.” [3] Molnár Gál Péter szerint Molnár Tibor rossz könyvhöz adta nevét. Bár nem tudjuk ellenőrizni a színész állításainak igazságát, mégsem lehet pusztán agitációs munkaként értékelni művét. Vajon mi lehetett a hatalom célja a kiadással? Elrettenteni a Nyugatra vágyókat? Hazatérésre biztatni a csüggedőket? Bátorságot csepegtetni azokba, akik nem merték az utolsó lépéseket megtenni visszafelé? Molnár Gál szerint Molnár Tibornak „magántársaságban sem hányta szemére soha senki a könyvet. Mindenki tudta megírásának okát, célját, körülményeit. A könyv elsüllyedt a propaganda-érdektelenségben.” [4]

Pedig nem kellett volna elsüllyeszteni, hiszen Molnár Tibor az életrajzi tények mellett számos olyan jelenségről beszámolt, melyet a magyar színésztársadalom nem ismert. S ha egyszer majd valaki Molnárban nemcsak a megalkuvót látja, hanem szembesül sorsszerű tragédiájával is, felfejti az írás rétegeit.

A színháztörténet-írás egyébként is tanácstalan, amikor az 1956-os színészemigráció kérdésével foglalkozik. Vajon mit vizsgáljon a művészek sorsában? Sikeres volt-e a nemzetközi megmérettetés? Vagy azt, hogy ápolták-e a forradalom szellemét? Bekapcsolódtak-e az emigráció politikai mozgalmaiba? S hogyan kell értékelni hazatérésüket? Aki hosszabb ideig bírta a száműzetést, annak nagyobb elismerés jár? Akik később fanyalodtak rá a magyar nótás estekre, elhivatottabb színházcsinálók?

Ahogyan 1956-ot a szépirodalmi alkotásokban sem volt tanácsos megemlíteni, a színész-memoárokból, a színészekről készült portrékötetekből is inkább kihagyták. Major Tamás 1986-ban csak a Gellért Endréhez fűződő viszonyát említve beszélt 1956 októberéről: „tökéletesen együtt dolgoztunk egészen 56-ig. Akkor valami hallatlanul tragikus és furcsa dolog történt. Már előzőleg voltak jelei valami féltékenységfélének. Különösképpen Gellért felesége forszírozta, és Bandi néha belement. És akkor október 23-án felhívott, hogy lesz még ünnep a mi utcánkban, meg ehhez hasonló szövegekkel. Aztán a felesége kiment az utcára a diákokkal tüntetni a Corvin közbe. A legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy Bandi a másik oldalon áll, de ez már tényleg talán az utolsó napon történt. Aztán amikor bejöttek a szovjet csapatok, és én rögtön odaálltam a párt mellé – meg be is hívtak a Központi Bizottságba –, ez a dolog Gellértet mélyen sértette önérzetében. Talán az is, hogy nem tudta visszavonni a dolgokat. Meg voltak győződve arról, hogy én már nem maradok ott a Nemzeti Színházban. Szó sincs róla, hogy Gellért ellenforradalmár lett volna. Sőt… Volt egy társulati ülés, amin ki akartak nyírni. A legnagyobb meglepetésükre ezen megjelentem, elmentem biciklivel. Oda jött Darvas Iván golyószóróval az oldalán, elhívták Illyést, az is nagyon érdekes volt, Szörényi Éva meg ezek… és fölkérték Gellértet, hogy legyen igazgató. Ő erre nem válaszolt, csak mosolygott. Nem volt ellenem.” [5]

 

Darvas Iván

Gellért Endre

Major Tamás

 

Bár Major 1956-ot még ekkor is a hatalom nézőpontjából ítélte meg, nyíltságával mégis tabukat döntött, amikor megemlítette azt a nevezetes társulati ülést, melyen a színház vezetését a társulat eltávolította, s melyen Darvas Iván a Madách Színház forradalmi bizottságának határozatát ismertette. Erről az értekezletről beszámoltak az újságok, s Bessenyei Ferenc 1957. június 20-án tartott kihallgatásán is felidézte a történteket. [6] Darvas a rendőrségi kihallgatáson, s ezt felidézve emlékiratában is, enyhíteni próbálta a gyűlés jelentőségét: a Madách Színház forradalmi bizottságának határozatát fogalmazványnak nevezte, azt pedig kategorikusan tagadta, hogy fegyver lett volna nála. [7] De nézzük mit ír erről Gábor Miklós: „Darvas Iván hívott fel, hogy beszámoljon a nemzeti színházi eseményekről, amikor felolvasta a Madách felhívását és az aláírók közt Horvai Pista meg az én nevemet, ott is vihar tört ki, Gobbit, Várkonyit is támadták, Ladányit kikergették a színházból. Iván szerint minden színházban a »statiszták lázadásától« kell félni, és ő is, mint mindenki, azt tanácsolta, hogy hallgassak, maradjak nyugton […].” [8]

 

Gábor Miklós

Bessenyei Ferenc

Szörényi Éva

 

A teljesség kedvéért olvassuk el, hogy Illyés Gyula mit tartott fontosnak feljegyezni ezen a napon: „Az Oktogonon fölkelők igazoltatnak. Végig a körúton. […] A Nemzetinél. Tovább. A Baross utcáig. Lövések. Futás. […] Vissza a Nemzetibe. Beszéd.” [9]

Ennek az epizódnak a leírása több szempontból is érdekes. Jól szemlélteti, hogy milyen nehéz csak a vallomásokból összeállítani az eseményeket, s a forráskritika ebben az esetben nem más, mint annak eldöntése, hogy kinek hiszünk. De fel kell figyelnünk arra is, ahogyan Major fogalomtárából előkerülnek az 1956-ot felidéző hazugság-panelek, hiszen amikor Gellért feleségéről beszél, nem tesz különbséget az október 23-án tartott demonstráció résztvevői és a Corvin közben harcolók, azaz – akkori szóhasználattal – a fegyveres ellenforradalmárok között.

Major Tamás véleményét az 1989-es politikai fordulat után megjelent emlékezéseknek csak részben sikerült ellensúlyozniuk. Sinkovits Imre és Raksányi Gellért a személyes élmények megosztása mellett Major Tamás jellemrajzának árnyalását megtették ugyan, de adósak maradtak az 1956-os forradalom színházi eseményeinek bemutatásával, értékelésével. Sajnos, ezt a munkát színháztörténet-írásunk azóta sem végezte el. Pedig itt volna az ideje egy értő összefoglalásnak, mely tartalmazná a levéltári forrásokat és összegyűjtené a személyes emlékeket. Ameddig nem készülünk el ezzel a kézikönyvvel, mégiscsak Raksányi Gellért szavait kell idéznünk: