„A pokol tüzétől a szenvedély Himalájájáig” - Száz éve született Pécsi Sándor

 

Két évad után, 1948-ban a Madách Színházba került, s ez vált végleges otthonává. E teátrum falai között játszotta el emlékezetes szerepeit. Az 1960-as években a Madách Színház az egyik legrangosabb intézménnyé vált. Horvai István rendező, aki 1951 és 1956 között a Madách igazgatója volt, ekképp méltatta: „A Madách Színház ekkoriban a fénykorát élte, oda kerülni minden színész álma volt.”

Pécsi Sándor a színház egyik meghatározó alakjává vált. Alig volt előadás, amiben ne játszott volna. „Örök életűnek tűnt. Időtlen öregnek. Legtöbbször öregeket is játszott. Sarkadi Imre Szeptember című drámájának hetvenéves paraszthősét 1955-ben ő játszotta az ősbemutatón. Harminchárom éves volt” – emlékezett vissza egykori színésztársa, Fenyő Ervin. Legendás volt sokoldalúságáról, átalakulóképességéről. Bár Ádám Ottó meglátta benne a karizmatikus hős figuráját, ő saját magát alapvetően vígjátéki alkatnak tartotta: „Jellegzetesen komédiás alkat vagyok. Arlecchino-típus, aki a szabad ég alatt szeretne játszani. Bizonyára nagy hasznomat vették volna a reneszánsz piacokon” – nyilatkozta.

 

 

Változatos szerepek követték egymást az évtizedek során. Mára színháztörténeti jelentőséggel bír, hogy a Madáchba szerződtetése évében partnere lehetett Bajor Gizinek A kertész kutyája című Lope de Vega-vígjátékban. Komikusi vénáját domboríthatta ki a Tristan nevű szolga szerepében, melyet még sok hasonló követett. Életre keltette többek között a Kreml toronyórája című darabban Lenint 1955-ben; Molière leleményes, sziporkázó szolgáját a Scapin furfangjaiban 1959-ben; Gogol A revizor című darabjának Polgármester alakját 1962-ben; Dürrenmatt A nagy Romulus címszerepét 1967-ben; Gorkij Az éjjeli menedékhely Lukáját 1968-ban; Tennessee Williams A vágy villamosa Mitch figuráját 1962-ben; Schiller Ármány és szerelem című előadásának Miller szerepét 1971-ben. Megannyi legendás alakítás. Ám a legnagyobb, a legemlékezetesebb, az életmű legfényesebb ékköve, Eddie Carbone alakjának megformálása Arthur Miller Pillantás a hídról című színművében, 1960-ban. 

 

Ritka színházi pillanat. Egy színész alkatát meghazudtoló, önmagát legyőzni képes átváltozásának csodájaként emlegették Pécsi alakítását. Eszköztelen, a végletekig visszafogott játéka nagy feltűnést keltett. A rendező, Ádám Ottó elmondta, hogy a darab külföldi előadásaiban Eddie szerepét rendre a csúnya-erős férfitípusra osztották. Ő azonban megtörte ezt a hagyományt: „Ekkor jutott eszembe a furcsa szereposztás, hogy az addig kövérnek, piknikusnak, komikus-kedélyesnek ismert Pécsi Sándorra osztom Eddie Carbonet, ismerve a Pécsi lényében benne lévő szenvedélyes, szerelmes, kemény férfit.”

 

Ádám Ottó tudta, hogy Pécsi Sándornak nagy utat kell megtennie a szerep kedvéért. A színész nyugtalan természete, dekoncentráltsága épp ellentéte volt Eddie egy tömbből faragott, nehézkes, lassan mozduló alkatának. A próbák során Ádám Ottó nemegyszer ráült Pécsi lábára, vagy lefogta őt, hogy mozdulatlanságra kényszerítve gyakoroltassa vele a jelenetet. A színész is érezte, mekkora átalakuláson megy keresztül, és hálásan gondolt rendezőjére, aki a kezdetektől bízott benne: 

 

„Eddie Carbone volt életem egyik legnagyobb győzelme. Hogy miért? Mert önmagamat sikerült legyűrnöm, a magam manírjaitól sikerült megszabadulnom. Persze mindezt főként Ádám Ottó rendezői segítségének köszönhetem leginkább. Én ugyanis afféle higanyember vagyok, és sokkal könnyebb feladat számomra, ha olyan figurát kell megformálnom, aki folytonosan izeg-mozog, lármás, robbanó temperamentumú” – vallotta. 

 

Tolnay Klári elbeszéléséből tudjuk, hogy Pécsi Sándor érdekes módszerrel, mindig kívülről befelé haladt a megformálandó karakter megismerésében. Amint megkapta a szerepet, az ábrázolandó figurát rögtön lerajzolta, több változatban. Parókát, bajuszt vagy szakállt, de még könnycseppet is vázolt, ha arra volt szükség. A külsőségektől vezetett útja a szerep lelke felé. 

 

Legendás volt Pécsi Sándor otthona, sokirányú gyűjtőszenvedélyének tárháza. Kíváncsi alaptermészetű lévén állandóan régi korok emlékei után kutatott, és tárgyakat gyűjtött, legyen az latin nyelvű biblia a 17. századból, kelta díszkard, erdélyi kéküveg, régi céhmesterek ónkupái vagy épp színházi szakkönyvek tucatjai. Nemegyszer használta előadások kelléktárgyaként az otthoni kincsek némelyikét. Olthatatlan tudásszomja ifjúkorától haláláig állandó önművelésre ösztönözte.

 

Pécsi Sándor otthonában kulcsgyűjteménye egyik darabjával, 1959

Fotó: Kotnyek Antal