Szendrő József életútja - második rész

 

2. rész „Minden álmába beleszóltak…” (1952-1965)

 

Szendrő József 1952-ben Pécsről visszatért Budapestre, s itt folytatta pályáját. Főrendező lett a Magyar Néphadsereg Színházában. (Ezen a néven a Vígszínház működött 1951–1961 között.) A karcsú fiatalembert ekkorra az idő „falstaffi méretűre szabta át”. Lassan hozzászokott teste megváltozásához, de bántotta, hogy kövérsége skatulyába zárta – kizárólag komikusként számítottak rá. Joggal mondogatta: „Pedig ha nem tudom kibélelni emberi adottságokkal a figurát, akkor csak a súlyt viszem be a színpadra…”

 

Szendrő József az 1950-es években

 

A Petőfi Színházban 1954-ben eljátszhatta Böffen Tóbiás szerepét William Shakespeare Vízkereszt vagy amit akartok című vígjátékában. „Ha jól körülnézek, ebben az évben találkozom életemben először az egész embert jelentő Shakespeare-alakkal, eddig csupán a nagy drámaíró ajtónállóit, szolgáit ábrázolhattam.”– vallotta.

 

Eközben, 1954-ben, egy új színház szervezésére kapott megbízást. Az volt a cél, hogy Budapest munkások lakta peremkerületeinek lakóit színvonalas prózai és zenés előadásokkal szórakoztassák. Erre a célra a Magyar Néphadsereg Színházának kamaraszínházát, az angyalföldi József Attila Színházat választották ki. A társulat tagjai az anyaszínházon kívül rendszeresen fölléptek Újpesten, Kőbányán, Kispesten, Csepelen, Pesterzsébeten és Zuglóban. Többek között Jókai Mór, Móricz Zsigmond és Barta Lajos darabjait adták elő óriási sikerrel. Szendrő végre itt megvalósíthatta színházeszményét, s az igazi népszínház szellemében dolgozhatott. Ragyogó tervekkel indult: az ötvenfős társulatnak kamarazenekara, ének-és tánckara is volt. Díszlettervezőnek Vogel Ericet szerződtette. Csiky Gergely A nagymama című darabjának címszerepére az akkor már visszavonultan élő Fedák Sárit kérte föl. Igaz ugyan, hogy a hetvenöt éves Fedák nem vállalta a szerepet. 

 

Csiky Gergely: Kaviár című darab bankettje a József Attila Színházban, 1955

Wellesz Ella felvétele

 

Évekkel később mégis keserűen nyilatkozott a szépen induló vállalkozásáról: „Erről a két esztendőről a szakma nagyvonalúan megfeledkezett. A tízéves jubileumot a távozásom esztendejétől keltezték.” Szendrő arra utalt, hogy1956-ban Fodor Imrét nevezték ki a teátrum élére, s alapító-igazgatóként mindenki őt emlegeti. 

 

Szendrő József hangulatát jól jellemzi az 1955. szeptember 18-án kelt naplóbejegyzése: „Nem vagyok »széplélek«, és nagyon is megértem az »objektív nehézség« mineműségét, de ez a jelenkori történelem semmi széppel nem kecsegtet – elbágyaszt, megöregít, és idő előtt sírba visz mindnyájunkat.”

 

Pályájának újabb állomása 1958-ban Debrecen volt. Immár harmadszor kapott lehetőséget az igazgatásra, társulat- és közösségépítésre. Elődje a kiváló Téri Árpád 1957-ben a fővárosi Madách Színház igazgatója lett. Az együttes örült Szendrő érkezésének. Tyll Attila így emlékezett: „Tudtuk, hogy ő egy rendkívül jó, nagyszerű színházi ember, jó szeme van, nagyszerű rendező…Talán legnagyszerűbb tulajdonsága az volt, hogy művészi szempontból soha nem hallgatott senkire, csak a saját szemére, fülére, tehát arra, hogy látta, ki, mit csinál a színpadon. Nagyon megérezte a tehetséget, nagyon szerette a fiatalokat, segítette őket.”

 

És fiatalok itt is voltak. Részben azok, akiket itt talált – például Latinovits Zoltán. Részben azok, akiket ő szerződtetett – például Hofi Géza és a Faluszínházból áthozott Bárány Frigyes. Latinovits Zoltánnal ekkor indult életre szóló barátsága. Nagyon kevesek értették a fiatal színészt, Szendrő József a kevesek közé tartozott. „Latinovits hiányérzete egy nagy művész teljességigénye. Az ember néha úgy érzi, hogy a maximumot már kifejezte – mit tehet még? Ismétlésekre szorítkozzon, vagy kiszolgálja a futó műsort? Latinovitsnak igaza van. Én benne egy nagyszerű rendezőt is érzek. Olivier, Sztanyiszlavszkij és még sokan mások azért vegyítették a színjátszást az egész SZÍNHÁZ megkomponálásával, mert nincs a világon keservesebb és szörnyűbb függés, mint a színészé, aki végül is másoktól kapja mindazt, amire szüksége van” – emlékeztetett Szendrő József.

 

Gurnik Ilonával és Latinovits Zoltánnal

Jean Anouilh: Romeo és Jeannette

Debreceni Csokonai Színház, 1959

 

Lengyel György rendezőt is Szendrő szerződtette Debrecenbe. „A Téri-korszak után új életet kellett lehelni a társulatba, és ezt Szendrő jól alakította”– írta igazgatójáról Lengyel György. A rendező másutt tömör és fájdalmas összefoglalását adta Szendrő József életútjának: „Nehéz sors jutott számára, szókimondása, renitens, önálló ízlése és magatartása miatt gyakran ütközött az 1949 utáni politikai funkcionáriusokkal és a színházi élet korifeusaival.”

 

Szendrő Debrecenben igazgatott, rendezett, és a színháztörténet számon tartja néhány itteni emlékezetes alakítását is. Ő játszotta 1958 őszén Volponét Ben Jonson darabjában, egy évvel később pedig Tartuffe-öt Molière művében. Sőt 1959-ben Johann Strauss A denevér című operettjében énekesként is bemutatkozhatott. A nagyzenekari próbán belesült dalába, mire Rubányi Vilmos karnagy dühösen lecsapta a pálcáját, és felkiabált a színpadra: „Ez nem próza, Józsikám! Ez művészet!”

 

Rövidesen Debrecenben is a helyi hatalmasságok céltáblájává vált. Lengyel György emlékei közt fölvillannak nevek, akik a tanácsi munkát színházigazgatói címre szerették volna felcserélni; tehát volt miért megfúrni a társulatáért élő színházigazgatót. „A mi pályánkat érdekek, kapcsolatok, politikumok, spekulációk szövik át. Ebbe bizony sokszor nem fér bele az, aki teljesen egyedül van és így is akar maradni” – jegyezte meg.

 

Nem meglepő, hogy az 1960–1961-es évad végén Szendrő József elhagyta Debrecent; s Szegeden lett a Nemzeti Színház főrendezője. Az ország vidéki városaiban működő társulatok – szemben a budapestiekkel – rendszeresen járták előadásaikkal a vidéket. A tájelőadások során tapasztaltak késztethették Szendrőt arra, hogy 1961-ben a Szabad Föld című lapban megírja gondolatait:„Ahová egy színház nem tud kimenni ünneplőben, vagyis teljes felkészültséggel, oda inkább ne menjen. A falu népe nem akar szánalmas látványban részesülni, sem a ruhát és díszletet, még kevésbé az előadás bemutatását illetően. Ám ennek fordítottja is érvényes. Ahol a közönségben nincs ünnepélyesség, ott a színház kap sebet, s ez tapssal sem gyógyítható…Mindemellett a közönség és a színház személyes találkozása továbbra is a legforróbb élmények alapja lesz.”

 

Szegeden ismét színpadra állította Makszim Gorkij Jegor Bulicsov című darabját. A számára oly fontos drámának csak a rendezői feladatait vállalta ekkor, a címszerepre akadémiai tanárát, Kiss Ferencet kérte föl. Ezután, 1961 szeptemberében két pályakezdő színész – Pap Éva és Mécs Károly főszereplésével –, megrendezte William Shakespeare Rómeó és Júlia című színművét.

 

Miklós Klára (Dajka) és Pap Éva (Júlia)

Shakespeare: Rómeó és Júlia

Szegedi Nemzeti Színház, 1961

 

Gobbi Hilda szerint idővel „széthullt lelkileg, ami a számára oly nélkülözhetetlen szellemi mozgásterület korlátozásából következett. Olyan időkben igyekezett igazat mondani, amikor nem volt ildomos…Minden álmába beleszóltak, pedig tudom, ha hagyják: zseni lehetett volna! Mindenki szerette! Mindenki jól érezte magát a személyiségéből kisugárzó barátság és tisztesség melegében. Sokféleképp kereste a módját, hogy sajátos, iróniára hajló tehetsége és természete megnyilatkozzék: nemcsak színész, rendező, direktor volt, hanem költő, műfordító, humorista is. És elévülhetetlen érdeme, amit a kivételes képességeket mutató fiatal színészek felfedezése és érvényesülése ügyében tett.” 

 

 

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK....

 

Írta: Szebényi Ágnes

Korábbi blogbejegyzések