Diósy Antal: Honthy Hanna

 

Művészek 2D-ben címmel 2018. március 18-áig látható két helyszínen (a Bajor Gizi Színészmúzeumban és a Színházi Intézet Krisztina körúti épületének emeletén) a PIM-OSZMI Képzőművészeti Gyűjtemény rejtett kincseiből rendezett kiállításunk. Ehhez a kiállításhoz köthető februári műtárgyunk, mellyel Honthy Hannára emlékezünk születésének 125. évfordulója alkalmából. Bár a választott portré nem kerül a kiállítás reflektorfényébe, nem is a raktárban pihen, ugyanis őrzési helye a múzeum Krisztina körúti épületének könyvtára. Ezúttal érdemes nagyobb figyelmet szentelni neki, mind az ábrázolt, mind pedig az alkotó szempontjából.

 

Diósy Antal: Nagyajtay Teréz (1951) akvarell, papír OSZMI Képzőművészeti Gyűjtemény, ltsz.: 2018.3.1

Személyes, szoros kapcsolatban állt azokkal a színészekkel, akik számára tervezett, ismerte az ízlésüket, tudta, mi illik hozzájuk. Bajor Gizinek, Honthy Hannának, Tőkés Annának és Neményi Lilinek szánt jelmezein, fellépő- és koncertruháin jól tükröződik egyedi látványvilága, kiváló stílusérzéke, amely biztos rajztudással és gazdag színvilággal párosult. Hogy milyen bizalmi kapcsolatban állt a színészekkel, az kiderül Bajor egyik Nagyajtayhoz címzett leveléből is: „Benned mindig száz százalékig megbízom, száz százalékig hiszek – benned, a szívedben, a lelkedben és a tehetségedben.” [Bajor Gizi levele Nagyajtay Teréznek, 1947. február 21. OSZMI Kézirattár, ltsz.: 53.6976.1.]

 

 

Nagyajtay és Diósy 1935-ben kötöttek házasságot. Alkotótársak voltak, otthon közös műteremben dolgoztak, beleláttak egymás munkásságába, sőt, Diósy gobelinterveit is felesége műhelyében kivitelezték. Nagyajtay révén a festő is kapcsolatba került azokkal a színészekkel, akik számára felesége tervezett. A színházi magazinokban gyakran került elő a művészházaspár, akik mindketten otthonosan mozogtak a színházi világban. Nemcsak tervezői, alkotói munkásságukról esik szó, hanem személyes kapcsolataikról is (például arról, hogy gyakran vendégeskedtek Bajor Gizinél). A színházi élet nemcsak a jelmeztervezőt tartotta számon, hanem férjét is, aki akvarelljei mellett freskókon, olajfestményeken is dolgozott. A színházi lapok beszámolnak arról, hogy az 1937-es párizsi világkiállításon ő készítette a magyar pavilon éttermének freskóit, melyért Grand Prix-vel jutalmazták, valamint arról, hogy illusztrátorként, reklámgrafikusként is tevékenykedett. Számos színész portréját festette meg, akikkel felesége révén ő is kapcsolatban állt. Bartos Gyula, Kürti József, Pethes Sándor, Peti Sándor, Sugár Károly – az OSZMI őrzésében lévő további portréinak szereplői – mind olyan nevek, amelyek köthetőek a Nemzeti Színházhoz. A legkonkrétabb összefüggést férj és feleség alkotói tevékenysége között az a Bajor Gizi portré mutatja, amely a színésznőt A kaméliás hölgy szerepében ábrázolja. Köztudott ugyanis, hogy A kaméliás hölgy kosztümjeit is Nagyajtay tervezte Bajor számára, Diósynak pedig így alkalma nyílhatott megörökíteni a szerepet.

 

 

Bár a Honthy Hannáról készült portréról nincsenek ilyen konkrét információink, valószínű, hogy hasonló kapcsolat révén ült a primadonna modellt a festőnek. Nagyajtay az Operettszínház vendégtervezőjeként Honthy számára is több ruhát tervezett, sőt, jelmeztervein kívül az OSZMI Szcenikai gyűjteménye több Honthy Hannának címzett rajzát is őrzi, melyek a Három tavasz előadásának emlékére készültek 1958-ban. A rajzokon a köztük lévő személyes kapcsolatra utaló baráti üdvözletek olvashatóak. Ez a kapcsolat is régebbre nyúlik vissza, mivel Nagyajtay már 1943-ban is tervezett operetthez kosztümöt, kifejezetten Honthy számára (Egy boldog pesti nyár).

 

A kép keletkezése körül, 1950 és 1952 között az Operettszínházban szinte minden darabhoz, amelyben Honthy Hanna szerepelt (Gerolsteini nagyhercegnő, Szelistyei asszonyok, Luxemburg grófja), Nagyajtay tervezte a jelmezeket. Az élénk kapcsolat tervező és a primadonna közt lehetővé tette a festő számára, hogy mintegy emléket állítson ennek az intenzív közös munkával töltött időszaknak. Bár a képen Honthy öltözéke nem hétköznapi, mégis sokkal valószínűbb, hogy civil portréról van szó, mint szerepes képről. A beállítás, az arckifejezés és a ruha is kis figyelmet érdemel. Honthy Hanna esetében nincs abban semmi különleges, hogy akár otthonában ilyen öltözékben ül modellt, hisz ez hozzátartozott primadonnai voltához. Elképzelhető, hogy Nagyajtay az ő számára is tervezett fellépő- vagy koncertruhákat, s nem kizárt, hogy a művészházaspárhoz fűződő barátsága jeléül egy ilyen estélyiben ült a festőállvány elé. Arca meglehetősen idealizált, hiszen ekkor már csaknem hatvan éves. Ezekben az években pályájának egy új szakasza kezdődött, ekkor vált az operett nagyasszonyává. Idősödő kora miatt ekkor hozták létre számára a „grande dame” szerepkört egy-egy korábban kevésbé kiemelt szerep felnagyításával. Álmatag arcával és múltba révedő szemeivel mintha megidézné régi nagy szerepeit, így a portré eddigi pályájának összegzésévé is válik. Ez az idealizált, fiatal arc viszont azt is sugallja a néző és az utókor számára, ami Honthyt a legjobban meghatározta: ő az örök primadonna, akinek fénye az idő múlásával sem halványul. Nem is fontos, hogy ő maga rendelte ilyenre a képet, vagy Diósy kívánta így kifejezni tiszteletét és hódolatát. Az elmúlás, a múlt nagy eseményeit újraélni vágyás és a búcsú mélabúja egyszerre jelenik meg ezen a képen az új szakaszba lépés elfogadásával, a további sikerek reményével. A primadonna leengedett, ölbe tett kezei egyben olyan szerénységet is tükröznek, mintha sikereit csakis a közönség szeretetének köszönhetné. Valóban, Honthy Hanna számára tehetsége és nagy akaratereje mellett a felé irányuló rajongás volt az, amelyből egész pályája során erőt merített, bármilyen szerepre is vállalkozott.

 

Írta: Megyery Noémi 

 

Hónap műtárgya archívum