Pina Bausch bemutatkozása Budapesten
A XX. századi német és egyetemes táncművészet egyik legmeghatározóbb alkotója és műhelye a rendszerváltás alatti és utáni legendás, nagyjából egy évtizedig tartó kortárstánc vendégjáték-korszak végén, 1995-ben lépett fel először Magyarországon. A hónap műtárgya című sorozatunk jelen darabja e vendégjátékon, pontosabban az azt megelőző fotós próbán készült a Vígszínházban Julie Shanahan (1962–) ausztrál táncosnőről, aki 1988 óta Pina Bausch társulatának tagja. A fotó alkotója Papp Dezső fotóművész (1927–2008).
Pina (Philippina) Bausch Solingenben született 1940. július 27-én. Étteremtulajdonos szülei korán felismerték tehetségét, így lányuk tizenöt évesen már a világhírű mester, a „Táncszínház” fogalmát létrehozó-megalkotó Kurt Jooss esseni iskolájában, a Folkwangschuléban tanulhatott. Az iskolát 1959-ben végezte el, tanulmányait 1960-tól a New York-i Julliard School növendékeként folytatta. Két, amerikai évét követően visszatért hazájába és mesteréhez, s 1962-től a Folkwang Ballett szólistája és Jooss állandó asszisztense lett. 1968-ban itt hozta létre első önálló, Bartók zenéjére született koreográfiáját (Fragmente), majd egy évvel később, még mindig csak huszonévesen átvette az együttes vezetését.
1973-ban a Wuppertali Operaház balettjének vezetője lett, mely hamarosan felvette a Tanztheater Wuppertal – Pina Bausch nevet, melyet pár év múlva az egész világ megismert. Bausch néhány év alatt halhatatlan alkotásokat hozott létre, felépítve a fiatal társulat kivételes repertoárját. Az első öt év (1973–1978) alatt tizenegy művet vitt színre, köztük számos olyan darabot, melyet az egyetemes táncművészet legfontosabb alkotásai közt tartunk számon (Tavaszi áldozat, Café Müller, Kontakthof). Számos alkotásában lépett színre táncosként is. 1983-ban filmszínészként debütált: Federico Fellini egyik főművében (És a hajó megy – E la nave va) játszotta el a vak Lherimia hercegnő szerepét. Bausch az 1980–90-es évekre a világ egyik legjelentősebb táncművészeti alkotójává, rangos címekkel és díjakkal elismert, élő klasszikussá vált. Az 1980-as évek közepétől számos, kiemelkedő alkotását külföldi rezidencia-programok keretében, a helyben tapasztalt-átélt élmények, benyomások nyomán hozta létre, többek közt Indiában, Brazíliában, Olaszországban, Japánban, Chilében és Magyarországon. Érdeklődése a 2000-es évek elején ismét a filmművészet felé fordult: 2002-ben szerepelt Pedro Almodóvar Beszélj hozzá (Hable con ella) című filmjében, halála évében pedig Wim Wenderssel kezdett dolgozni: a Pina című filmalkotás bemutatóját (2011, Berlini Filmfesztivál) már nem érhette meg.
A koreográfus szinte élete utolsó pillanatáig dolgozott: utolsó bemutatójára alig pár héttel halála előtt került sor. Bausch rendkívül gyors lefolyású rákbetegségben, mindössze pár nappal a diagnózist követően hunyt el, 2009. június 30-án.
Bausch életrajzában számos magyar szálat is fellelhetünk, már társulata 1995-ös első, hazai vendégjátékát megelőzően is. Két, meghatározó esseni mestere a magyar táncos-pedagógus Ireghy Ilona és Bartos Irén, az 1970-es években szakmai kapcsolatban állt az akkoriban Nyugat-Németországban működő Imre Zoltánnal, a Szegedi Balett újraalapítójával. Pina Bausch nem csupán pályája első koreográfiáját alkotta Bartók-zenére, de egyik korai, 1977-es kulcsműve nem más, mint a Kékszakáll (Bartók: A kékszakállú herceg vára című operájára).
A Tanztheater Wuppertal 1995-ös vendégjátékára hosszú évek szervezőmunkájának gyümölcseként került sor a Német Szövetségi Köztársaság és a Magyar Köztársaság hivatalos támogatásával. A vendégjátékot megelőzően, a Goethe Intézet szervezésében utazott ki a társulathoz két nagyszerű, hamar Bausch elkötelezett hívévé vált írónk, Esterházy Péter és Nádas Péter, hogy megismerkedjen a társulat munkájával és repertoárjával. A bemutatkozó vendégjátékra elhozott két, emblematikus Bausch-koreográfiát, a Szegfűk (Nelken) és a Café Müller című alkotásokat az ő javaslataik alapján választották ki. A vendégjátékot (1995. március 18–19., 21.) megelőző fotós próbán a társulat a két mű közül csak az egyikből, a Szegfűkből adott elő egy részletet: Papp Dezső felvétele ekkor készült.
A fotóművész, akinek monumentális hagyatéka 2009-ben került az OSZMI Táncarchívumának birtokába, kiváló felvételek sorát készítette 1995-ben Bausch táncosairól. Ezek közül többet már a 2009-es emlékkiállításon (Papp Dezső – Egy építész táncképei) is bemutattunk a Nemzeti Táncszínház korábbi épületében megrendezett életmű-tárlatunkon. A székelyföldi születésű Papp a magyar színházi-táncszínházi élet különös, rejtőzködő alakja, végletekig szerény, igen felkészült és alapos művésze volt. Mintegy négy évtizeden keresztül követte, messze nem csupán megbízások nyomán, de megszállott, elkötelezett rajongóként is a hazai színpadi tánc legfontosabb eseményeit, bemutatókat, vendégjátékokat, civil eseményeket. Építészként kivételes formaérzékre tett szert, kompozícióin érződik kivételes terepismerete, elmélyültsége, az évtizedek felhalmozott tapasztalata. Papp Dezső a Bausch-társulat második, nevezetes magyarországi vendégjátékán (az anyaországi és határon túli magyar kultúrtájakon tett, 1999-es utazásaik és próbáik élményeiből is épülő) Wiesenland fotóspróbáin is számos felvételt készített. A koreográfus és a fotóművész mindössze hét hónap különbséggel hunyt el, 2008 telén, illetve 2009 nyarán.
Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Táncarchívuma a közelmúltban gazdag adományt kapott a Tanztheater Wuppertal – Pina Bausch társulattól, mely az alapító munkásságának négy évtizedét reprezentálja. Az ajándék adta az apropóját annak a március 3-ig látható, Emlékszilánkok című kiállításnak, mely a halhatatlan koreográfus és a magyarok kapcsolatát járja körül, s 2016 decemberében nyílt meg a Krisztina körúti épületben. A Bausch-együttes első magyarországi vendégjátékának emlékét felidézve Rényi András esztéta, egyetemi tanár megnyitóbeszédének részletével búcsúzunk.
„A színház- és tánctörténész nyomorúsága, hogy a mű – akármilyen szeretettel, érzékenységgel, simogatva vagy tárgyszerűen precíz mozdulatokkal ragadja is meg őket, kifolyik a kezei közül, amikor »ott és akkor« megtörtént – vagy nem történt meg. Mindenki, aki kísérletet tett már egy-egy táncmű tárgyszerű leírására, ismeri a körülményeskedést és kínlódást, ami azzal jár, hogy olyasmit kell megfigyelni, amit nem tudunk tárgyként rögzíteni. Mi most egy színház- és tánctörténeti múzeumban vagyunk: minden, amit itt látunk, kiállított tárgy – végtére mi más is volna a történész-muzeológus, a conservateur dolga, mint hogy tárgyiasítsa, leltározza, sorba rendezze, hogy archiválja, a szó legnemesebb értelmében őrizze a – mit is? A csodát? Az eseményt? A múló pillanatot? Igen. Mert bár az alkalmi leafleteket, az előadás előtt talán szórakozottan átfutott, de utána zsebbe gyűrt, és tökéletesen érdektelenné vált műsorfüzeteket, a még aznap elavult plakátokat, egykori újságcikkeket, fotóspróbák százezernyi kattintását, a sűrű esték hevében odavetett ad hoc dedikációkat gyűjti – de őriznie mégis azt kell, amit a megannyi alkalmi rekvizit csak kísérni, megtört tükörként reflektálni lehet képes. A pillanat élő, de egyre fakuló, a biztos megsemmisülés felé tartó emlékét.”
Írta: Halász Tamás
