Pregitzer Fruzsina (Lidi) és Peremartoni Krisztina (Ilon) Szigeti József: A vén bakancsos és fia, a huszár Játékszín, 1985. Fodor Györgyi Szeréna felvétele

Szigeti József: A vén bakancsos és fia, a huszár. A Játékszín előadásának felvétele. Díszlet: Bakó József. Jelmez: Füzy Sári. Rendező: Berényi Gábor A bemutató időpontja: Játékszín, 1985. november 22.  A felvétel időpontja: 1988. február 25.  A felvétel időtartama: 106’  A felvételt a Közművelődési Információs Intézet készítette  Rendező: Török Ilona  OSZMI Audiovizuális archívum ltsz. 88.31.1.

 

A Magyar Színházi Intézet – az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet jogelődje – 1985 és 1990 között csaknem két tucat színházi előadás rögzítésére adott megbízást. A három kamerával forgatott felvételek azért készültek, hogy a színháztörténet kutatói könnyebben összegezhessék majd ennek a korszaknak a színházművészetét. Ezért nem csak a jelentős fővárosi intézmények előadásaiból választottak, hanem igyekeztek minél több vidéki bemutatót is archiválni. Több egyedülálló felvételt találunk ebben a válogatásban. A Nemzeti Színház Kerényi Imre rendezésében, kettős szereposztásban mutatta be 1985. szeptember 21-én és 22-én Szörényi Levente és Bródy János István, a király című rockoperáját. Az előadás felvételére 1986. december 28-án és 29-én került sor. De nemcsak ezt a zenés színjátékot lehet megtekinteni, a Hegedűs a háztetőn című musical is megtalálható. Az 1973-as előadást – Bessenyei Ferenccel a címszerepben – 1985-ben újította fel a Fővárosi Operettszínház. Ezt a produkciót 1986. november 12-én vette fel a Közművelődési Információs Intézet – közkeletű nevén – a Selyemgombolyító videóstúdiója, melyet a Soros Alapítvány támogatásával hoztak létre. 

 

Az Esti Hírlap 1987. július 16-án kiadott számából az is kiderül, hogy kedvező áron vállalták a munkát: „Egy-egy felvétel ára körülbelül hetven, százezer forint között van, attól függően, hogy vidéken vagy Budapesten készül” – nyilatkozta Kálmán András a Közművelődési Intézet információtechnológiai osztályának vezetője. 

 

Ma már nehéz kideríteni, hogy milyen megfontolásokból ítélték megörökítésre érdemesnek a Játékszínben előadott magyar népszínművet, Szigeti József A vén bakancsos és fia, a huszár című alkotását. Talán az volt a fő szempont, hogy az előadás rendezője, Berényi Gábor izgalmas, új formában vitte színre a 19. század jellegzetes színjátéktípusát. Ebben a produkcióban nem találni úgynevezett népszínműénekeseket, akik iskolázott hanggal adják elő a műfaj jellegzetes műdalait. Ehelyett a Méta együttes összeállításában és előadásában tiszta népzene szólt a színpadon. 

 

Szigeti József. Elischer Lajos rajza utáni nyomat

 

A rendező, aki egyúttal a Játékszín direktora volt, a bemutató tényét önmagában is jelenős tettként értékelte az Esti Hírlap 1985. november 22-én megjelent számában: „nagyon régen szerettem volna már megrendezni, de eddig sehogy sem jött össze. Amikor előhozakodtam ötletemmel, mindig mindenféle kifogásokat emeltek. A legfőbb érv az volt: a népszínműnek nem realista szemléletű a parasztábrázolása. Ez körülbelül olyan »súlyos« vád, mintha valaki azt mondaná, az operettnek nem realista szemléletű az arisztokrata ábrázolása. Az idén tavasszal Sík Ferenc, a Gyulai Várjátékok művészeti vezetője, aki tudott erről a vágyamról, megkérdezte, nem volna-e kedvem a Várszínházban megcsinálni? Természetesen örömmel vállalkoztam a feladatra […].”

 

A Gyulai Várszínházban mindössze két alkalommal játszották Szigeti József darabját, majd 1985. november 22-én a Játékszínben is színre vitték. Sajnos egyik bemutatóról sem született klasszikus kritika – csupán Ablonczy László és Morvay István számolt be az előadásról. 

 

 

Ablonczy László a Film, Színház, Muzsika című lap 1985. július 6-án megjelent számában kiemelte, hogy Berényi Gábor „szolid tisztességgel állította színpadra Szigeti József háromszakaszos művét. A népszínművekre jellemző tömegesítést, a »Mind«-féle huszár, pór, cigány ácsorgó, közbeszóló gyülekezet statikusságát elhagyta, s némiképp egyszerűsítette a dialógokat. Főképpen, ahol fölösleges anekdotizálás mutatkozik, a vén bakancsos, Sugár Mihály némely kacskaringós historizálásában például.” Míg Morvay István 1985. december 2-án az Esti Hírlapban azért dicsérte a rendezőt, mert „[n]em tett ki idézőjeleket, nem alkalmazott elidegenítő effektusokat. Ellenkezőleg: megismertette a közönséggel a népszínművet. És a mese – amelynek alaphelyzete évezredeket átívelőn időtálló – hatott. Szigeti József, a színész-szerző több évszázad drámairodalmának nagyjeleneteit csempészte be darabjába a Rómeó és Júliától A fösvényig, de ezeket az értékeket oly ügyesen juttatta át a határon, hogy bár észrevesszük huncutságát, nem neheztelünk rá, hanem összehunyorítunk vele.”

 

Mindkét kritikában olvashatunk a színészi játékról, s az előadásfelvétel nyomán megerősíthetjük, igaza volt Morvay Istvánnak, aki azt írta, hogy a „színészek nagyszerűen értik és valósítják meg a rendezői felfogást”.

 

 

Morvaynak különösen Pregitzer Fruzsina és Bajor Imre kettőse tetszett: „Nincs elég sorom arra, hogy megpróbáljam szavakba önteni azt, amit ez a két kirobbanó tehetség a színpadon művel. Pregitzer a talpraesettség és tűzrőlpattantság. Bajor pedig az önnön gátlásosságát és alamusziságát gonoszkodással kompenzáló ravaszság megjelenítésében csillogtatja talentumát. Ők az előadás legfőbb mulatságszerzői. Tánckettősük az előadás legnagyobb nyíltszíni tapsát aratja.” 

 

De nemcsak a nagyszerű művészek játékát tanulmányozhatjuk az 1988. február 25-én készült felvételen. Azt is felfedezhetjük, hogy a nézőtéren elsősorban gyermekek ültek. S így érthető, hogyan lehetett ezt a népszínművet éveken át műsoron tartani. Bár a közönség tagjai közül sokan felszabadultan kacarásztak Kaszás Attila és Peremartoni Krisztina szerelmi kettősén, a fordulatos cselekmény és az élő zene mindenkit rabul ejtett.

 

Az előadás sikerrel szerepelt az I. Országos Gyermekszínházi Találkozón, melyet 1987 őszén Budapesten rendeztek meg. A seregszemlén a legjobb női mellékszereplő Pregitzer Fruzsina, a legjobb férfi mellékszereplő Kaszás Attila lett. Nánay István a Színház című folyóirat 1988. februári számában így értékelte a vállalkozást: „Meglepetést okozott, hogy Szigeti József népszínműve, A vén bakancsos és fia, a huszár a Játékszínben milyen kitűnően szól – a gyerekeknek. Mára ez a népszínmű olyan, mint egy szép mese, s ezt Berényi Gábor rendező jól ismerte fel. De nem eleve gyerekelőadást rendezett, azaz nem egyszerűsítette le a történetet, nem vonta ki belőle a szerelmi szálat, nem szállította le a művészi szintet. Ha akarom, „felnőtt” előadás született, maximális igényességgel, éppen ezért a gyerekeknek nemcsak a könnyen átélhető mese, hanem az őket egyenrangú partnernek tekintő művészi attitűd is maradandó élményt adott.”

 

Bár Berényi Gábor a Pesti Műsor hasábjain szomorúan jegyezte meg, hogy a kritikusokat nem érdekelte munkája, elégtétel lehetett számára, hogy ennek ellenére bekerült a legjelentősebb hazai színháztörténeti gyűjteménybe, ahol remélhetőleg még hosszú ideig megtekinthetik az érdeklődők. 

 

 

Írta: Gajdó Tamás