Egy címlapfotó története

Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet 2011-ben vásárolta meg Kotnyek Antal fotóművész hagyatékát. A több ezer nagyfilmes negatívból álló kollekción az 1960-as, 1970-es évek művészei és a fővárosi színházak egyes bemutatói tűnnek fel.

Kotnyek Antal (1921-1990) a Magyar Képzőművészeti Főiskola szobrász szakán végzett. Egyik tanára Barcsay Jenő volt. Szülei nem akarták, hogy a bizonytalan sorsú művészpályát válassza, ezért lett fényképész. Az 1940-es évektől a MAFIRT, majd a Magyar Fotó Állami Vállalat riportere volt; 1952-1983 között a Film, Színház, Muzsika fotósaként dolgozott, de készített felvételeket az Ország-Világnak és az Ez a Divatnak is.

Intézményünk immár hagyományosan a Fotótár gyűjteményéből választ ki egy-egy felvételt, mellyel kellemes karácsonyi ünnepeket kíván látogatóinak. 2016 decemberében Kotnyek Antal Gombos Katalin színésznőt (1929-2012) ábrázoló képsorozatának egyik felvételével tettük ezt. A fotósorozat a Film, Színház, Muzsika 1957. decemberi számához készült (a címlapra kiválasztott kép eredeti negatívja nem került fotótárunk állományába, talán az a magazin szerkesztőségben maradt). Az akkor 28 esztendős fiatal színésznő a kép készültekor a Fővárosi Operettszínház tagja volt, és hatodik éve Sinkovits Imre felesége. A címlapfotó látszólag a hagyományos, színházi lapoknál évtizedek óta bevált gyakorlatot követi: az ünnepi szám címlapján egy ragyogó szépségű színésznő éppen gyertyát gyújt a karácsonyfán. Az 1956-os forradalom leverése után egy esztendővel a megtorlások árnyékában egy ártatlan kép mögött azonban tragikus történet húzódik meg.

1956. október 23-án Sinkovits Imre tízezres tömeg előtt szavalta el a Nemzeti dalt a Petőfi-szobornál, az esemény az 1956-os megmozdulás jelképe lett. Október 30-án a Színművészek Ideiglenes Nemzeti Bizottságának tagjai közé is beválasztották. A forradalom leverése után a felkelésben tanúsított aktív szerepvállalása miatt a hatalom eltiltotta a színpadtól, nemzeti színházi tagságát felfüggesztették. 1958-ban térhetett csak vissza a színpadra a József Attila Színház tagjaként. De arról, hogy mi történt eközben, beszéljen inkább képünk szereplője, Gombos Katalin, akinek Ómolnár Miklós dokumentumkötetében megjelent visszaemlékezését idézzük: /Ó. M.: Tizenkét nap, amely… 1956. október 23.–november 4. Események, emlékek, dokumentumok. A könyv anyagát összegyűjtötte, a dokumentumokat válogatta és a kötetet szerkesztette: Koltay Gábor. Budapest, Szabad Tér Kiadó, 1989/

„Nehéz anyagi helyzetben voltunk. Gyakran kellett a szomszédoktól öt-tíz forintokat kölcsönkérni, hogy tejet, kenyeret vehessünk a gyerekeknek. Egy év alatt négy alkalommal akartak kilakoltatni, mert többszöri felszólítás után sem tudtunk lakbért fizetni...

A színházba is leginkább gyalog jártunk. Imre különmunkát vállalt egy ktsz-nél, éjszakára pedig hazahozta a kézi munkát. Fél fillért adtak egy műanyag játék lesorjázásáért, tehát kettő darabért kaptunk egy fillért...

1957. október 23-án este vettem két szál gyertyát és két csokor virágot a Rákóczi úton. Az egyik gyertyát meggyújtottam a Rókus kápolna előtt, melléje tettem az egyik csokor virágot. Ott annyi gyertya égett már akkor, hogy bevilágította a teret. A környező házak ablakaiban is pislákoltak az apró gyertyák. Gyászoltak az emberek. A másik gyertyát bevittem a színházi öltözőbe. Az asztalra állítottam, meggyújtottam. Melléje tettem a másik csokor virágot. Többen figyelmeztettek szelíd szeretettel, ne csináljam ezt, komoly bajom lehet... - Ha ebből baj lesz, megérdemlem.

Hát lett belőle ügy, nagyon nagy ügy. Először a színházi, majd a kerületi pártszervezet foglalkozott vele, majd került egyre feljebb, kivizsgálásra. Vissza kellett volna vonni, illetve megtagadni, amit tettem. Én mindenhol az igazat mondtam, október 23-án tartottam a halottak napját. – Nem egy gyertyát vásároltam. Kettőt. Nem egy csokor virágot vettem, hanem kettőt. Én, kérem szépen, mindkét oldalon gyászolom a halottakat, siratom a sok-sok ártatlan áldozatot. A magyar diákokat és az orosz kiskatonákat. Az ÁVH-s egyenruhába bújtatott, vétlen besorozott fiúkat és az elesett felkelőket, gyerekeket. És ha önök ebből ügyet akarnak csinálni... Csináltak!

Mindezzel csaknem egy időben készült rólam egy címlapfotó a Film, Színház, Muzsika részére. Karácsonyra. A főszerkesztő kérésére olyan képet csinált a fotóművész, ahol gyertyát gyújtok egy fenyőfán. A két gyertyagyújtást összekapcsolták, feltételezve, hogy már-már provokálunk. A főszerkesztőt leváltották, a fotóművész, Kotnyek Antal fegyelmit kapott, én pedig soha többé nem kerülhettem címlapra...

A Művelődésügyi Minisztériumban értekezletet tartottak a színházak igazgatói részére. Itt kerültek terítékre az én „viselt” dolgaim is. Major Tamás arcátlan pimaszságnak minősítette, amit tettem és közölte, hogy a jövőben nem lehetek fővárosi színház tagja. Ladányi Ferenc, akit akkor frissen neveztek ki a Madách Színház élére, próbált menteni. Felajánlotta, hogy odavenne magához. De Major Tamás határozottan leszögezte, nem a színházat kell elhagynom, hanem a fővárost! Végül Aczél György döntötte el a vitát. – Kérem szépen! Egyet tessenek megjegyezni! Ha a családból büntetés alatt van az egyik fél, megérzi azt a másik is. (Imrére gondolt, őt már fizetéscsökkentéssel áthelyezték a József Attila Színházhoz.) – Ha Ladányi elvtárs emberileg, művészileg, politikailag felelősséget vállal érte, akkor legyen... – mondotta Aczél György.

Éltünk, ahogy lehetett! Az emberek szótlanabbak lettek, keserűek, csalódottak. Talán soha be nem hegedő sebekkel. Ma sem tudom megérteni, elhinni, tudomásul venni, hogy ennek így kellett történnie... Szétzúzni a legszebb reményeket..., a legtisztább hiteket...”