Szeress vigasztalásul!

Gáli József Szabadsághegy című drámájának bemutatóját Ambrus Edit színművésznek az íróhoz intézett soraival idézzük fel, melyet Balla Margit ajándékozott az Országos Színháztörténeti Múzeumnak. Az 1950-es években ez a mű szólt először a személyi kultusz törvénytelenségeiről. „Két felvonáson át egy ártatlanul elítélt, meghurcolt kommunista emberről van szó. Az ő becsülete vívja távolból harcát – családjában. Tudják, hogy ártatlan, de nem elég tudni, be is kell vallani először is maguk előtt, mert addig hogyan vallják meg mások előtt?” – írta Bogáti Péter Az igazmondás drámája című kritikájában a Népszava 1956. október 7-én kiadott számában.

A színjáték cselekményét a Színház és Mozi című hetilapban így foglalták össze: „A darab főszereplőjét, Jánost, az ártatlanul letartóztatott és a rabkórházban szabadulása előtt meghalt kommunistát csak hozzátartozóinak szavaiból ismerjük meg. Egyik bátyja miniszter, a másik gyárigazgató. A miniszter kimondatlanul is megtagadja a börtönben levőt, a másik hisz annak ártatlanságában, de nincs ereje küzdeni az igazságért, inkább rumot iszik. Az ártatlanul letartóztatott férfi felesége a miniszter szeretője lesz, és ez a három különböző ember, maga előtt is leplezett opportunizmusból, eltitkolja az anya előtt legkedvesebb fia tragikus sorsát. Az anya véletlenül megtudja az igazságot, de most már, hogy színt vallasson a többiekkel, hagyja, hogy azok tovább járják a hazugság tojástáncát. S aztán megérkezik a fivér halálhíre, ami az emberi becsület vízválasztója lesz. Az anya otthagyja a Szabadsághegyet (azt a környezetet, amely elszakította az élettől, a valóságtól). Az özvegyben ismét felülkerekedik a számító ész: jobb a mártír özvegyének lenni, mint egy szerinte buta miniszter feleségének. A harmadik fiú az őszinte érzésekben megtisztultan viszi magával anyját.”

A Szabadsághegy szerzőjének életéről, pályájáról nem igen esett szó a bemutató előtt – teljes életrajzát először csak az 1990-ben kiadott Magyar irodalmi lexikon közölte. Eszerint Gáli József író, dramaturg Gyulán születette 1930. február 10-én, és Budapesten 1981. március 5-én hunyt el.

„Édesapja a gyulai tüdőszanatórium főorvosa volt. 1944-ben családjából egyedül ő élte túl a megsemmisítő tábort. A pannonhalmi gimnáziumban kezdett tanulmányait hazatérése után a gyulai gimnáziumban végezte. A Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturg szakáról 1949-ben mint osztályidegent eltávolították. 1951-ben Erős János című mesejátékáért József Attila-díjat kapott, a főiskolára is visszavették. Diplomamunkáját, a Szabadsághegy című drámát 1956. október 6-án mutatta be a József Attila Színház, Benedek Árpád rendezésében, Gobbi Hilda főszereplésével.

1956. december 5-én ellenforradalmi tevékenységéért letartóztatták, 1957. júliusban halálra ítélték. Büntetését a nemzetközi tiltakozás eredményeként kegyelemből tizenöt évi börtönbüntetésre mérsékelték. 1961. április 4-én amnesztiával szabadult. Munkanélküli, 1963-tól az OSZK Színháztörténeti Tárának munkatársa volt. 1975-ben szívbetegsége miatt nyugdíjazták. A Tűz balladája című meséjét a televízió mutatta be. Drámái közül a Válás Veronában címűt betiltották, a Daliás időket a miskolci színház (1983), a Szabadsághegyet a veszprémi színház (1990) mutatta be. Egyetlen novelláskötete (Szúnyogok és nemeskócsagok 1981) halála után jelent meg.”

A lexikoncikkben említett „ellenforradalmi tevékenységet” a megtorló hatalom így definiálta: „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése”. Valójában a Szabadsághegy című dráma volt a fő ok, amiért Gálit elítélték. Igaz, a forradalomban is aktív szerepet vállalt: Obersovszky Gyulával együtt szerkesztette az Igazság című lapot, és tagja lett a Péterfy Sándor utcai kórház kisegítő intézményében működő ellenállócsoportnak, ahol az Élünk című illegális lapot írták és stencilezték. 

Még ez a szűkszavú, száraz lexikonszöveg is megérinti az érdeklődőt, s arra sarkallja, hogy minél többet megtudjon az ötvenegy évesen elhunyt író életéről. Eörsi István írása, mely a Népszabadságban 1989. október 21-én, az 1956-os forradalom első szabad ünnepén jelent meg, egyszerre volt megkésett nekrológ, néhány találó és jellemző vonással megfestett arcképvázlat, s a jó barát alakját felidéző meleg emlékezés. „Makulátlan művész volt, érzékenysége és fogékonysága a legnagyobbakéval vetekedett. Nyelvi igényessége állta a versenyt roppant becsvágyával. Teljes tehetsége mégis ritkán tört át a betegség és a krónikus bizalmatlanság kettős betongyűrűjén.” Eörsi érdeme az is, hogy a Szabadsághegy kiadásakor írott előszóban – a Színház című folyóirat 1989. novemberi számában – beszámolt a mű premierjéről. Nemcsak arra emlékeztetett, hogy az előadás méltó módon zárta 1956. október 6-át, azt a napot, amikor újra temették Rajk Lászlót és a vele együtt kivégzetteket – a színházi este politikai jelentőségére is felhívta a figyelmet: „A bemutató ünnepi fényét növelte, hogy a nézők közt ott ült, ha jól emlékszem, a harmadik sorban, Nagy Imre, még magánemberi minőségében. A darab folyamán, kritikus kicsengésű mondatok elhangzásakor, többször is tapssal fejezte ki egyetértését, ily módon tetszésnyilvánításra ragadtatva a közönséget. Amikor az utolsó felvonás végén a hatalmától, pontosabban: a hatalma fikciójától megválni nem tudó miniszter egyedül maradt a Szabadság-hegyen, az ünneplés már-már tüntetésbe csapott át.”

Ennek az euforikus hangulatnak nincs még nyoma a Zsuzsa szerepét alakító Ambrus Edit levélkéjében, mely valószínűleg a színházban szokásos premierajándék melléklete – tréfás tónusa, évődése is ezt erősíti meg. Vajon nyakkendőtűn fityegett a kártya? Vagy valamilyen csecsebecsén? Kár, hogy Gáli nem jegyezte rá a féltve őrzött cédulára.

„Drága Jóskám, ennek a darabnak én vagyok a „mártírja”. Itt mindenkit szeretnek, csak engem nem. Írjál nekem egy olyan darabot, ahol kárpótlásul csak engem szeretnek. Addig is szeress vigasztalásul. 1956. X. 6. Ambrus Edit.”

A levelet kétségtelenül a premier-drukk fogalmazta, azt azonban jól érezte a színésznő, hogy alakítása, még ha tökéletes lesz is, sikere elmarad, mert a közönség elutasítja az ellenszenves karaktert. Eörsi a már idézett előszóban így jellemezte a figurát: „okos, karrierista mozgalmárnő, polgári szálka a proletárcsalád húsában”. A kritikusok ítélete jól tükrözi, hogy milyen nehézségekkel kellett megküzdenie a színésznőnek. Kemény György véleménye a Szabad Népben (1956. október 13.) így szólt: „ember helyett csak negatív figurát ad”. Vitányi János a Színház és Mozi című hetilapban (1956. október 13.) viszont megdicsérte a színésznőt: „céltudatos történése, hideg észmunkája […] az író szándékát valósítja meg”. B. Nagy László – miután megjegyezte: „szíve is van ennek a nőnek” – ezt írta bírálatában: „Nekem Ambrus Edit alakítása is tetszett; noha kissé elmosta a figura tulajdonságait (az eredendő hiba a szerző), de ő is szívvel és szenvedéllyel játszott.” (Művelt Nép, 1956. október 21.)

Ambrus Edit a következő a József Attila Színház következő előadásában – Ralph Benatzky Az esernyős király című operettjében – jóval hálásabb főszerepet kapott 1957. február 28-án. Gáli József már nem lehetett ott ezen a bemutatón. 1957. február 18-án a vádlottak padján ült a Fővárosi Bíróság Markó utcai épületének nagy esküdtszéki termében, ahol Tóth Ilona és tizenegy társa bűnperének nyilvános tárgyalását tartották. 

Írta: Gajdó Tamás