Anna Pavlova az orosz táncművészet ikonja, évtizedekig volt állócsillaga, aki táncosi pályája több mint három évtizede alatt az egész világot meghódította. Pavlova – a Gergely-naptár szerint – 1881. január 31-én született Szentpétervárott. Édesanyja, Ljubov Fedorovna Pavlova a neves Cári Színházi Iskolában dolgozott, mint mosónő, édesapja – hivatalosan – Ljubov férje, Matvej Pavlovics Pavlov, katonaember. Ahogyan a mélyről indult kis Anna tehetsége kivirult, kaptak szárnyra a pletykák arról, hogy valódi apja a pétervári mágnás-család, a Poljakovok soraiban keresendő. A titok mindmáig titok maradt: Pavlova közbülső, azaz atyai nevét – sokat sejtetően, már felnőtt fejjel Matvejevnáról Pavlovnára változtatta…

 

Madame d’Ora (Dora Kallmus): Anna Pavlova oroszos jelmezben. Párizs, 1920-as évek vége

(OSZMI Táncarchívum, 2000.711.1 ltsz)

 

Minden legendás táncos alakjához hozzátapad egy legendás szerep – ha nem is okvetlenül főszerep – mely egy életen át, kegyelmi esetekben életén túl is elkíséri, emlékezetét halhatatlanná teszi. Pavlova esetében ez Mihail Fokinnak, a klasszikus balett egyik legnagyobb koreográfusának Camille Saint-Saëns rövidke, kophatatlanul nagyszerű művére, A haldokló hattyúra készült szólódarabja lett. Pavlova az 1907-es bemutatót követő negyed század során – haláláig – több ezerszer táncolta el a darabot, szerte a világon. Táncát máig fennmaradt mozgókép is megörökítette, a szóló bámulatos paródiája, a hamarosan másodszor is Budapestre látogató Les Ballets du Trockadero három évtizede született bravúrdarabja pedig, sajátos fénytörésben, tovább öregbíti hírnevét.

A táncosnő káprázatos pályájának részletes ismertetésére itt nincs terünk: művészetéről könyvtárnyi irodalom született. Pavlova művészetével a nyugati világ az orosz táncgéniuszok sorát a világhír felé repítő impresszárió, Szergej Gyagilev jóvoltából ismerkedett meg 1909 nyarán, Vaclav Nizsinszkij – minden idők leghírnevesebb táncosa – partnereként. Hamarosan azonban önállósult, s elkezdte a világ szisztematikus meghódítását. London és Berlin után New York következett, s olyan távoli, a klasszikus balett által szinte akkor még érintetlen kontinensek is megismerkedhettek a kor modern irányzatai által meg sem rezdített művészetével, mint Dél-Amerika és Ausztrália. Az egzotikum azonban mélyen megragadta, s repertoárjába számos pompás, orientális darabot is beemelt. Rendkívül szeretett utazni, s az általa meglátogatott távoli országokban – előfutárként – elmélyült tánctanulmányokat végzett. Táncolta az indiai Uday Shankar koreográfiáit, és mestert választott magának Japánban is. Pályája – évtizedekig tartó – csúcsán a világ egyik legtöbbet fényképezett művésze lett: a nemzetközi sztár archetípusa, akinek rajongói közt koronás fők és legendás művésztársak – például Charlie Chaplin – sokasága volt megtalálható.

Anna Pavlova társulata 1914-ben járt először Magyarországon – a Ballets Russes, a Gyagilev-társulat két, egymást szorosan követő, nem sokkal korábbi vendégjátéka által felajzott közönség örömére. Őt magát, és világhírű szólóját 1927 márciusában láthatta először a budapesti közönség. A Városi Színházban (a mai Erkel Színház) kétszer került színre Anna Pavlova és együttese három produkcióból álló műsora.

 

Nem túlzás: a táncosnő éteri figuráját, nemes vonásait festők, szobrászok százai örökítették meg. Alakját a leglátványosabban a londoni Victoria Palace Theatre őrzi: az épület kupolájának tetején 1911 óta áll spiccen aranyozott bronzalakja, segítve fogalmat alkotni kultuszának nagyságáról. A szobor felállításakor Pavlova mindössze harminc esztendős volt – a korabeli hírek alapján a mű sajnos nem nyerte el tetszését.

A táncosnő utoljára 1930 decemberében, Londonban lépett színpadra, műsorán – természetesen – A haldokló hattyú is szerepelt. 1931 januárjára tervezett hollandiai turnéjára utazott éppen, rövid franciaországi pihenés után, amikor megfázott: az ötvenévesen is ereje teljében lévő Pavlova nem törődött betegségével, mely drámaian súlyosbodott: pár nappal később tüdőgyulladást kapott, melybe néhány nappal később, hágai hotelszobájában belehalt. A XX. századi tánc legendájának váratlan távozását rajongóinak milliói fogadták mély gyásszal elegy értetlen döbbenettel.

A bevezetőben említett, a képet övező rejtelemről szólván: Anna Pavlova több mint kilencven éve készült egészalakos szerepportréja hosszú évekig maradt beazonosítatlan. E kép egyáltalán nem sorolható Pavlova tipikus ábrázolásai közé. A Táncarchívum munkatársai kutatásaik során Keith Money hatalmas képanyagot felvonultató, nevezetes kötetében [1] találtak rá végül a fotó – a kötetbéli reprodukción ugyancsak dedikációval szereplő – párhuzamára. Pavlovát a Don Quijote című balett Dulcineájaként ábrázoló fotó további meglepetést is tartogatott számunkra: nem csupán egy ritka vintage Pavlova-felvételt azonosíthattunk, de azon megtaláltuk a világhírű táncosnő fehér tintával megírt – ezért nehezen kivehető – autogramját is. Harangozó hatalmas fotógyűjteményének – melyben számtalan további dedikált felvétel is megtalálható – egyik legjelentősebb darabját azonosíthattuk 2014-ben. Arra a kérdésre, hogy a halhatatlan táncos-koreográfus pontosan hogyan tett szert e különleges darabra, sajnos nem találtunk utalást hagyatékában. A hátán található ragasztónyomok, és a kép fakult volta azonban bizonyossá teszik, hogy Pavlova dedikált portréját falán őrizte.